4. fejezet

4. fejezet

Az erdő szaladt körülöttem. Annyira élőnek éreztem magam, hogy szinte szárnyaltam a boldogságtól. Éreztem a meztelen talpam alatt a talajt, a gallyakat, a faleveleket, és mélyen magamba szívtam a friss harmat illatát. Felmentem a hegyek fölé, egészen ki a felhők takarásából. Élveztem a napfény perzselő érintését az arcomon, és a szél simogatását a bőrömön. Mélyet lélegeztem a friss levegőből, majd összeszedtem a gondolataimat. Tudtam, hogy a házban egy csomó kérdés vár, és azt is, hogy a hátam közepére sem kívánom, egyiket sem. Kis idő után mégis vettem magamon az erőt, és inkább visszamentem abba a házba, amiről gyerekkorom óta csak álmodtam.
A ház tényleg hatalmas volt. A fák takarásában már messziről láttam a homlokzatot, a kikukucskáló tetőablakokat, amik szinte szemekként tekintettek az égboltra. Lassan sötétedett, és én éreztem, hogy újra rámnehezedik az élet súja, amit eddig nem éreztem. Fájdalom és félelem kavargó folyama örvénylett bennem, és minden lépéssel olyan érzésem volt, mintha egyre csak lejjebb nyomna, hogy még csak felegyenesedni se bírjak.
Az újjászületés röpke, felszabadító pillanata letaglózott. Egyszerre átkoztam el testem csodás képességét, és áldottam második esélyemet.
Az ajtót választottam, gondoltam az sokkal célszerűbb, mintha az előbbi ablakon robbantam volna be, épp úgy ahogyan távoztam. Legnagyobb meglepetésemre pedig mindannyian lent voltak a nappaliban. Legelőször egy szőke hajú srácot pillantottam meg a kanapén, de csak azért volt annyira szembetűnő, mert olyan fancsali képet vágott, mintha éppen nyúznák, mellette pedig egy alacsonyabb kis csaj ült. A kanapé másik felében egy hatalmas figura, százas mosollyal az arcán. Egy olyan meleg tekintettel, hogy muszáj volt mosolyát viszonoznom, de aztán meghalottam, hogy az elöbbi szőke srác feljajdul. Ijedve kaptam rá tekintetem, de ő csak mereven rám nézett.
- Gond van? - kérdeztem tőle, de ő csak nem akart válaszolni.
Szúrós tekintete lyukat ütött a tarkómon, így zavaromban továbbkezdtem figyelni a családot.
- Nem fáj semmid? - kérdezte egy kicsit idősebb, szintén szőke férfi.
- Nem, köszönöm - válaszoltam könnyeden, egy fülrepesztő mosoly kíséretében, erre az elöbbi srác megint feljajdult.
- Inkább ülj le. - Lépett mellém hírtelen Alec a semmiből, és kisért az egyik fotelhoz.
- Te meg honnan kerültél ide? - kérdeztem zavaromban, mert tényleg nem vettem észre.
- Itt álltam az ajtó mellett - mondta a szemét forgatva, majd homlokon csókolt, és leült a karfára, kezemet pedig a tenyerébe rejtette.
Értetlenül pislogtam rá, mert eddig soha nem volt ennyire közvetlen, ha valaki volt a közelünkben, most meg tényleg nagyon sokan voltunk.
- Azt hiszem még mindig nem tiszta teljesen a fejem - mondtam, majd megsimogattam a halántékomat, de ez sem segített semmit.
- A nevem Carlisle. - Lépett hozzám az előbbi férfi és letérdelt elém. - Megvizsgálnálak egy kicsit, ígérem, hogy gyorsan végzek. - Mosolygott rám kedvesen.
Vállat vontam, majd hagytam, hogy belenézzen a szemembe, majd  fülembe, hogy ellenőrizze a pulzusomat, majd a légzésemet.
- Megmaradok Doki? - kérdeztem tréfásan, de most valahogy nem talált célt.
Alec olyan erősen megmarkolta a kezemet, hogy baljós volt, még eltöri, ezért erővel kihúztam, és simogatni, és puszilgatni kezdtem fájó ujjaimat.
- Ez fájt - nyafogtam.
- Hagyd már abba. Nem vagy te gyerek - förmedt rám.
- Te meg nem vagy az apám - ordítottam, kikelve magamból, de rögtön meg is bántam.
Tekintetem rögtön megtalálta, Edward lehatott fejét, és Bella sírós tekintetét.
- Sajnálom, érzéketlen vagyok... - leheltem, de a végén már nem is tudom minek.
Vegyes érzelmek kavarogtak bennem, és talán azért mert arra, hogy egyszer ebben a házban fogok ülni, soha nem számítottam.
- Sajnálom - mondtam hangosabban, de kicsit ez már magamnak is mondtam, mert majd bele szakadt a szívem a bennem tomboló "volnákba".
Egy erős kezet éreztem magamon ahogy magához szorít. Ijedten hátráltam, hiszen tudtam hogy nem Alec ölel, de a két kéz csak nem engedett. Hirtelen elöntött mindenféle érzés. Olyan volt, mint egy hatalmas lefolyó, ahonnan kihúzták a dugót. Minden érzelem egyszerre rohamozott meg, és olyan erővel, hogy szinte fuldoklani kezdtem, de mire felfoghattam volna, hogy valóban fuldoklok, csak azt vettem észre, hogy minden elhomályosodik.
- Ereszd el, Jasper... - halottam meg mesziről, majd kezdtem újra visszajönni a víz felszínére.
Amikor kinyitottam a szemem elég vicces jelenet tárult elém.
Én még mindig a fotelben ültem, Alec oldalt leesett a földre, -  mintha csak félrelökték volna, - előttem pedig a nagy melák feküdt hanyatt, ölében pedig a szőke srác. A többiek pedig körülöttünk álltak, mintha csak valami komikusok lennénk, és ők jöttek volna megnézni minket.
Esküszöm, abban a helyzetben, elfogott a röhögés. Úgy és olyan felszabadultan kacagtam, mint még ebben az életben soha. És erre az önfeledt vihogásra csak rákontrázott a szőke srác...
- Te tiszta idióta vagy... - mondta két fuldoklás között.
- Lehet, de legalább nem vagyok telepata - néztem rá félrehúzott mosollyal.
Egy pillanatra megállt a nevetésben és elgondolkodott.
- Olyan a mosolyod, mint az apádé - mondta komolyan.
- A te fejed meg ugyanannyira rémisztő mint Donnak - kontráztam rá, most már én is komolyan.
- Remélem csak tréfának szántad ezt a nevet. - Nézett rám gyilkos szemekkel.
- Mondjuk mondta, hogy ha megemlítem a nevét, megáll benned az ütő is, de nem hittem neki. Kíváncsi voltam. Látni akartam a saját szememmel.
- Ne játssz a tűzzel, kislány - mondta, majd felkelt a földről, és jelképesen leporolta magát, majd felsegítette a nagydarab srácot is.
Visszaült mindenki a helyére, majd csöndben várt a reakciómra, de én voltam annyira szemét, hogy mindenkit megvárjak.
A fejem immár tiszta volt. Nem kavarogtak bennem, nem oda illő dolgok. És nem volt olyan részlet, ami elkerülte volna a figyelmem. Még Alecet is észrevettem, hogy mostmár inkább keresett egy másik helyet, két lépésre tőllem, kellő távolságban.
- Én csak a tűzzel játszom - mondtam egy újabb fülrepesztő mosoly kiséretében.
- Ki vagy te, Démon? - kérdezte, mélyen a szemembe nézve.
Lányos zavarral pislogtam ártatlanul, borostyán színű vádló szemébe, de tudtam, hogy előle nem rejtőzhetek el.
- Ki? Én? Démon? Ez sértő - mosolyogtam bájosan, de már csak az odaillőség kedvéért.
Beletúrtam hosszú hajamba, majd belekezdtem véget nem érő mesémbe...






Sziasztok!

Sajnálom, hogy ennyire későn hoztam a fejit, de volt egy kis kavar itthon, így nem voltam olyan állapotban, hogy leüljek írni. Mindegy is, nem ez a lényeg, most ezt hoztam. Amúgy, most leszögezem, hogy a történetet nem fogom semmi képen sem abbahagyni, mert mindenképpen be akarom fejezni, és be is fogom. Néha lehet, hogy egy két hét kimarad, de mindenképpen írni fogom :) 
(Reni, az ajándékot ma feladom, így kb, két-három nap és meg kell kapnod :)
Ja és a többieknek, újra fog indulni  verseny, egy újabb nyereménnyel!
Remélem tetszett a feji, írjátok le pár sorban mi a véleményetek :)

Üdv: Kemra