11. fejezet

Sziasztok Emberek!

Most lehetőség szerint elég gyorsan hoztam a fris fejit, így remélem, hogy megérdemlek, pár komit /cica szemekkel néz/
Ez a fejezet, egy kicsit gonoszra sikeredett, de én már csak ilyen szívatós típus vagyok, és ha már itt tartunk, akkor véget érte egy korszak, és lezárult egy rész. Itt a vége az első kötetnek. Bruhaha :D
A hétvégére egy megújult dizivel, és egy újjabb könyvel várlak titeket. És ráadásul, még meglepetések, és játékok is várnak majd rátok :)
Remélem, hogy benéztek :)

És most jöjjön, aminek jönnie kell :) Az utolsó fejezet :)

Tárárrádáááám.....

11. fejezet

/Bella szemszöge/

Lassan emeltem meg a csípőmet, de a kezem hirtelen kifordult alólam. Éreztem ahogy a testem vissza zuhan a puha ágyra, majd le egészen a kemény földre. Hangos reccsenést visszhangzott a fülemben. Rögtön tudtam, hogy a gerincem volt az, mert az ezután követőket már nem éreztem. A testem érzéketlenné vált. A földön feküdtem, és figyeltem, ahogy a fekete bögréből szivárog a padlóra a vörös folyadék. Hallottam Alec panaszos hangját, és Sulpicia sipítozását. Aró volt az aki a karjába vett, és emelt fel a földről. Furcsa érzés fogott el, ahogy lassan sétált velem, a kórházi szobának kialakított lakosztály felé. A hallásom tompa lett, az érzékelésem pedig felerősödött. Éreztem, ahogy kisbabám megmozdul bennem. Rugdosni, kapálózni kezd...

- Vedd ki. Vedd ki. Megfullad - üvöltöttem kikelve magamból.

Arónak nem is kellett több. Le is tett a műtős ágyra. Halottam ahogy kiadja az utasításokat, láttam hogy kapkodnak körülöttem, de a kisbabám még mindig bennem volt, és haldoklott.

- Csináljatok valamit - üvöltöttem.

- Nem tudjuk mitévők legyünk Bella...  magzatburok túl vastag, a szike nem tudja átvágni - nézett rám sajnálkozva Aró.

- Akkor most hagyjátok, hogy meghaljon? - kérdeztem kikelve magamból. - Legalább az ő életét mentsétek meg. Kérlek...

Hangom elfulladt, mert torkomból vér kezdett felbugyogni. Ebben a helyzetben tudtam, hogy én már nem élhetem túl, de legalább a gyermekemnek adjanak egy lehetőséget.

Miközben egy nyeletnyi oxigénért küzdöttem, láttam hogy mindannyian vámpír a szobában megfagy. Nem vettek levegőt, nem akartak bennem kárt tenni, és ezért hálás voltam, de nem jutottam tőle előbbre. Tudtam, hogyha ezek a vámpírok nem állnának mellettem, már rég halott lennék. Már régen széttéptek volna a véremért.

- Sajnálom Bella, de erre számítottunk. A babánk magának kell kijönnie. Elég fejlett, és erős, ezért magának kell... - elfulladt a hangja, de neki  keserűségtől, és ez megijesztett. - Ki kell rágni magát belőled. Más esély nincs.

Egy pillanatra behunytam a szemem.

"Szóval nincs más esély? Tényleg azzal az emlékkel kell élnie, hogy, szó szerint kiette magát belőlem? Nem ez nem lehet. Ő egy tökéletes lény, egy kis csiszolatlan gyémánt. Azzá válik, amivé mi teremtjük. Attól függően, hogy milyen hatások érik az élete folyamán, és én nem karom, hogy az egyetlen gyermekem, azzal a tudattal éljen, hogy megölt."

Kinyitottam a szemem, és Aróra néztem. Elhatároztam magam, és most már senki nem tántoríthatott el.

- Vegyétek ki a babát. Kérlek.

- De hogyan, Bella? - Nézett rám aggódva.

- Azt mondtad, hogy a magzatburok a túl vastag, akkor tépjétek fel ti a fogatokkal, és vegyétek ki. Ti is vagytok olyan erősek mint ő... - hangom újra elcsuklott a felgyülemlett vértől, majd fuldokolni kezdtem.

A szemem elhomályosult, és már csak Aró lemondó arcát láttam, majd azt, hogy Alec előre lép valahonnan hátulról, és apró mosollyal az arcán, közelebb lép hozzám. Végig simít az arcomon, és én mély álomra szenderülök, mert tudom, hogy jó kezekben van az én egyetlen kisbabám...

/Alice szemszöge/

Edward kikelve magából tombolt az erdőben. Egymás után csavarta ki a fákat. Nem is értettem, hogy miért ennyire nyugodt az utóbbi időben. Kicsit olyan érzésem is volt, mintha nem is a fákat akarta volna bántani, hanem valaki kézzelfoghatót. Például azt, akivel Bella összeszűrte a levet. Fájt belegondolnom abba, hogy egyszer a barátnőm volt, de talán meg tudnék neki bocsájtani. Nem azért amit a bátyámmal tett, csak éppen úgy általában. Végül is én a barátnője voltam, és ellenem nem tett semmit. És ő nem más, mint egy ember, és ezért nem bánthatjuk.

- Ez még nem menti fel... - üvöltötte hangosan Edward. Éppen velem szemben állt, és gyilkos tekintettel figyelte az arcomat.

"A francba, olvasott a gondolataimban." - Spanyolul kezdtem el számolni, majd elfordítottam a fejem.

- Ezzel nem érsz el semmit Alice. Ha annyira ki akarsz vele békülni, akkor menny vissza hozzá, és rendezzetek babakelengye bulit - üvöltötte az arcomba, közvetlenül előttem.

Belegondoltam a jelen körülményekbe, majd hirtelen egy kép kezdett kibontakozni előttem.

Belláék háza, ahogy mindenki fekete ruhában várakozik.

Az ajtóban a kisírt szemű Jackob, és Sam beszélgetnek.

- Két napja kaptam egy hívást, hogy a testét egy kórház bonctermében találták meg a városban. Ismeretlen áldozatként. A teste tele nyílt sebekkel. Mintha szétmarcangolták volna, és a csontjai mind el voltak törve... A nyitott koporsót nem is engedték. Még csak azt sem, hogy azonosítsam. Egy fogkefét kellett bevinnem, hogy a DNS-ről azonosítsák - Jack szeme megtelt könnyekkel. Végtelen szomorúság tükröződött rajta.

- Kegyetlen ami történt vele. Én mondtam, hogy nem kéne a vérszopókkal barátkoznunk. - Nyújtott baráti vigaszt Sam...

A kép eltűnt, és egy új vette át a helyét.

A temetőben, négy férfi vitt egy sötétbarna koporsót a vállukon, mögöttük pedig a tömeg. Mindenki, mélységes gyásszal követte, a karavánt.

Újra az erdőben voltam. Mellettem Jezz aggódó szemekkel, mögötte, pedig Emmet és Rasali. Edward előttem állt, nekem háttal, így nem láttam az arcát. Tudom, hogy látta a látomást, de azt nem, hogy erre, hogyan fog reagálni.

Bátyám üvöltésben tört ki, amibe az egész erdő bele remegett. Én pedig sírva borultam a térdeimre, és próbáltam ellenállni, hogy meg ne szakadjon a szívem...

Üdv: Kemra